Miért volt annyi zsidó a magyar munkásmozgalom vezetői között?
Míg a mai Izrael politikai palettája a ultrabaltól a militáns szélsőjobbig szinte teljes, a monarchia asszimilálódott zsidóságának többsége a liberalizmust támogatta.
Pár éve Izrael állam kikiáltásának ünnepén rendeztek a Duna Televízióban négy izraeli újságíró részvételével egy stúdióbeszélgetést. Mindannyian magyar anyanyelvűek, és akcentus nélkül anyázták egymást. Egyikük szoci, egy másik liberális, a harmadik jobbközép likudista.
A negyedik nacionalista volt, hogy szélsőjobbosnak ne mondjam. Öröm volt hallgatni a kliséit. Mintha Csurka Istvánt láttuk, hallottuk volna izraeli bőrbe bújva. Persze gondolatban a „zsidó” szót „magyar”-ra, az „arab”-ot meg „zsidó”-ra visszaforgatva.
A monarchia asszimilálódott zsidósága azonban nyilván a nemzeti liberális oldaltól remélt védelmet, sőt lehetőséget az egyenjogúsításra, felemelkedésre.
Ez a folyamat párhuzamosan zajlott a magyar munkásosztály kialakulásával, megszerveződésével. A munkásegyletek, önképző körök, kulturális egyesületek, szakszervezetek, sőt politikai pártjaik megjelenésével.
A liberális hátterű, indíttatású értelmiségi fiatalok is közeledtek ezekhez a szervezetekhez.
Ám nemcsak a zsidó származásúak.
A munkásszolidaritás jegyében ezek a szervezetek nem lehettek kirekesztők. Ugyanúgy tagja lehetett szerb asztalos, a horvát kőműves, a szlovák bádogos, a magyar szállítómunkás, kubikus, a Némethonból szalajtott vasmunkás, az osztrák cukrász, mint a zsidó aranyműves.
A munkások túlnyomó többsége iskolázatlan parasztból lett városi munkás.
Ekkor jelennek meg a vezetésben a kicsit iskolázottabb német származású és zsidó munkások. Természetes folyamat eredményeként.
Talán legismertebb közülük Frankel Leó pesti ötvös, aranyműves.
Frankel Leó
Közben 1880 körül megjelenik első politikai pártjuk is. Először a Magyarországi Munkáspárt, majd tíz év múlva a Magyarországi Általános Munkáspárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt.
Nehéz megmondani, hogy mennyiben hozták a messianisztikus hajlamaikat a zsidók a munkásmozgalomba, és mennyit a keresztény munkások.
Ezekben a korai egyesületekben a bálokon és mulatozásokon túl orvosegyetemisták tartottak egészségügyi felvilágosító előadásokat, mérnök és természettudományi egyetemi hallgatók érdekes tudományos előadásokat, vitaesteket szerveztek, könyvklubot, dalárdát, természetbarát kört, sportegyesületet.
A jogászok segítettek alapító okiratot írni, jogi tanácsot adtak, ügyvédet szereztek, ha kellett.
És egyre gyakrabban kellett.
Aztán persze ezek az egyetemisták, elvégezték az egyetemet, családot alapítottak, átvették a papa ügyvédi irodáját, orvosi praxisát, vezetőnek nevezték ki a vállalatnál, a bankban őket, és lassan lemaradoztak.
Egy régi mondás szerint aki fiatal korában nem volt szoci, sosem lesz jó póógáár.
Ennek eredeti francia változata valami olyasmi lehetett, hogy aki húsz évesen nem szocialista, annak nincs szíve, de aki harminc évesen még szocialista, annak nincs esze.
Persze sokan még harmincon túl sem szakítottak teljesen a munkásmozgalommal. Szabadúszó orvosként, ügyvédként havonta, hetente tartottak egy-egy ingyenes napot a szegényeknek, de a napi kapcsolat már nem volt meg a mozgalommal, és sokszor lassan el is halt.
A nevükre sem emlékszik már senki. Vagy ha a nevükre még igen, sokan nem tudják, mit jelent például Korányi életrajzában, hogy a népegészségügyi kérdéseken túl társadalmi kérdések is foglalkoztatták.
Biztosak lehetünk abban, hogy Kun Bélával, Rákosi Mátyással, Korvin Ottóval, Sallai Imrével, Lukács Györggyel, és a többiekkel is ez történt volna.
A négy legismertebb népbiztos:
Lukács György közoktatási, Kun Béla külügyi, Rákosi Mátyás kereskedelmi, Szamuely Tibor belügyi népbiztos
Kun és Szamuely talán liberális újságíró, Rákosi nagykereskedő, Korvin Ottó és Sallai talán bankigazgató lett volna. Lukács György maradt volna Heidelbergben és híres filozófus, esztéta lett volna belőle. És sosem írja meg a Der junge Hegel-t.
Mint ahogy Hegel sem a Der alte Lukácsot.
Pogány József talán híres irodalomtudós lett volna, vagy legalábbis gimnáziumi tanár.
Mi történt?
Mitől lettek ők radikálisabbak, mint akárcsak tíz évvel idősebb társaik, Buchinger vagy akár még Landler is?
Mi történt ezekkel a többségében zsidó értelmiségi fiatalokkal, akik 1890 körül születtek, 1910 körül már a szocdem párt tagjai vagy legalábbis szimpatizánsai. És minden emberi számítás szerint 1915-ben már rég a papa ügyvédi irodájában, orvosi rendelőjében, bankjában lett volna a helyük egyre kevesebb időt szánva a mozgalomra?
Hát az, ami még nagyon sok millió magyar állampolgárral: 1914-ben kitört a világháború. A fiatalok többsége kiment a frontra, belefeküdt egy sáros gödörbe, és négy évig ki sem mozdult onnan. Hacsak meg nem sebesült, vagy nem lett a sírgödre is az. Vagy fogságba nem esett (Kun, Rákosi, Szamuely).
Látták szétloccsanni barátjuk, földijük fejét, látták elröppenni fél karját vagy fél lábát. Évekig éheztek a lövészárokban tetvekkel borítva betegen, éhségtől legyengülve rongyos, koszos egyenruhában dideregve.
Mások, a hadsereg mintegy 10%-a nem vonult be, hanem bujkált. Megint mások a Galilei Körbe jártak, és háborúellenes radikálisokká váltak (Korvin Ottó, Sallai).
A származáson, és a fiatalkori életúton kívül közös bennük, hogy nem volt visszaút.
Atyáik liberalizmusa nem volt képes megállítani a borzalmakat. Az elkövetkezőket még kevésbé.
A tíz évvel később, 1900 körül született generációnak meg már ez a kevéske más esély se jutott.
Sokuk élete erőszakos halállal végződött. De sokak megúszták hosszabb-rövidebb börtönnel, gulággal.
Nem keveseké, nem kevesen - éppen a Szovjetunióban.
Az első Tanácskormány Tolnai Világlapjának címoldalán
2012. 07. 17.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!