Kissrác koromban egyik kedvenc filmemben akkori legkedvesebb színészem egy kutya gazdája volt, akit Takarodjnak hívtak. Emlékezetes jelenete volt, amikor a gazdi magához hívta: „Gyere ide, Takarodj!”
Gyerekfejjel nem értettem, miért nem tetszik ez a jelenet, holott mindenki dőlt a nevetéstől a moziban.
Azóta sokat láttam efféle szellemességet az életben is. És észrevétlenül kezdtem megérteni, mi nem tetszett annak idején.
Az egyébként kedves és vicces színész olyan embert alakít ebben a filmben, akit örömmel tölt el annak a különbségnek az állandó megtapasztalása, hogy valamilyen értelemben különb nála és felette áll, hisz az nem érti hogy milyen tréfát űznek vele.
A magam palócos, élőfába is belekötő cikizős hajlamomat ismerve csodálkozom, hogy az állatvédő széplelkeken sosem gúnyolódtam. Pedig szép, tiszta célpontok, és gyakran adnak okot élcelődésre. Túlzásaikkal meg pláne.
De lehet hogy éppen ez az oka: nem lenne sportszerű ilyen nyilvánvaló célpontra lőni.
De az is lehet, hogy egy másik, szintén nehezen megfogalmazható gondolat fogja le képletesen a gonoszkodó nyelvem.
Pár hónapja, lehet még tavaly láttam egy rémes rejtett kamerás felvételt. Nem is valami elmaradott országban vették fel, ahol jószerivel még a ne ölj parancsolatát is reménytelen érvényesíteni.
A vágóhídra szállítandó teheneket terelték kamionokba. Botokkal ütlegelve terelték a korlátok között a rámpára. Eközben többen elestek, egyik tehén leesett a rámpáról és eltörte a lábát. Végigsírta a sok órás utat. A többiekkel együtt, akik nem sérültek meg ennyire csak elestek.
Az ütlegelés aztán a vágóhídon újra kezdődött.
Még szegény töröttlábút is láthattuk elbicegni.
A szakértő ráadásul érthetetlennek és értelmetlennek mondta ezt a brutális módszert, mert szegény jámbor állatok ha nem ijesztgetik, ütlegelik őket, engedelmesen és gyorsan követik a kijelölt utat.
Persze a természet és a sors is kegyetlen. Ehhez hasonló megpróbáltatások a természetben is érhetnek állatokat. De azok az állatok csak áttételesen vannak az emberre bízva.
De az emberséget nem muszáj az állatokon kezdeni. Lehet az embereken is. Nem hiszem, hogy a derék állatvédők ellentüntetnének hogy miért az éhező gyerekekkel, megvert asszonyokkal, megalázott hajléktalanokkal, bántalmazott elmebetegekkel foglalkoznak egyesek. Mintahogy az embervédők sem hiszem, hogy megkérdeznék, miért fáj egyeseknek a szegény töröttlábú tehén sírása, és hogy még így is volt szívük megverni.
Az emberiségnek ugyanis régi, sok évezredes tapasztalata, hogy minden elkezdődik valahol, és akkor be is fejeződik valahol. Az emberség is. És a tapasztalat azt mutatja, hogy minél később kezdődik, annál hamarabb ér véget. Ha egyáltalán elkezdődik. Az emberség is.
Így hát vajon hány- és hány ember életét menthették meg ezek a széplelkek, mert egy még csak állattal kegyetlenkedőt megállítottak, mielőtt az emberre támadt volna, mert az még az állatkínzásnál is érdekesebb.
Ezért másoknak is ajánlanám a visszafogottabb élcelődést: senki sem tudhatja, ilyenformán nem éppen ő-e a megmentettek egyike, és szerencsére sohasem fogja megtudni.
A hálátlanság meg ugye eléggé randa dolog.
2011. 09. 29.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
