Az idő mibenléte mindig is foglalkoztatta, és zavarba is hozta az embereket.
Az Idő (a gonosz Kronosz) még az isteneket is felfalta egykor.
A tér furcsaságaival először talán a hajósok találkoztak. Az a távollátó hajós, aki először csodálkozott rá, hogy a közeledő másik hajónak először csak az árbócának a csúcsát látja.
Rhea és Kronosz
Aztán mikor a görögök egyre erősebben gyanakodtak, hogy a Föld gömb alakú, elfilozofálgattak rajta, mi minden furcsaság lehet a következménye mindennek.
De még ennél is sokkal korábbi a vágy az idő kijátszására. A jóslás, a jövőbe látás tudománya. Dodona, Delphoi, Siwa, és a többiek szolgálták a nyilvánvaló, ekkoriban már egyenesen márványba öntetett igényt.
Az Idő kereke. A Nap temploma, Konarak, India
Aztán az egyszerű, hétköznapi kívánság ezeken kívül, hogy valami kellemetlenségen végre túl legyünk, vagy éppen hogy gondjaink elől visszavágyunk egy szebb világba, gyermekkorba. Vagy hogy lehetőséget kapjunk egy hajdani rossz döntésünk megmásítására.
Salvador Dali - Az elfolyó idő
Hirtelenjében nem emlékszem, ki volt az a bölcs, aki szerint mindannyiunk rendelkezik időgéppel: az előre vivőt hívjuk képzeletnek, a vissza vivőt nevezzük emlékezetnek.
Álom jelenet
Ingmar Bergman - A nap vége (1957)
Életünk részeiévé lettek az idővel kapcsolatos igényeink is, a furcsaságai is. Megszoktuk.
Ma egy szép verőfényes napon felhívjuk kedves ismerősünket valami örömhírrel, aki ásítozva és átkozódva förmed ránk: Mi ütött beléd, Te hülye, hogy hajnali háromkor felcsengess.
Hát persze: elfeledkeztünk róla, hogy Ausztráliában van.
És ha jól belegondolunk, akkor most hozzánk képest éppen fejjel lefelé lógva dörgöli dühösen a szemeit, mint egy denevér.
De kit érdekel ez ma már.
Nem tudom, a lehetséges furcsaságok között a görögök elfilozófáltak-e azon, hogy a nap minden pillanata valósággal végigsöpör, körbesöpör a Földön.
Sajnos nem ismerem annyira a görög filozófiát, de talán Zénonhoz illenének leginkább az ilyen dolgok. Neki biztosan tetszett volna a gondolat, és biztosan újabb érvként besorolta volna azokhoz, amik a világ látszat mivoltának a bizonyítékai. Mint az idő káprázat jellegének az újabb bizonyítékát.
Pedig az idő valóban nem is létezik.
Csak a tér, az anyag és az energia.
Az energia mozgásba hozza az anyagot, és ennek a mozgásnak a tulajdonságai pedig összehasonlíthatók, számszerűsíthetők.
A tér és mozgás összehasonlítható és számszerűsíthető mennyiségeiből származtatható az idő. Méghozzá mint tudjuk, meglepően egyszerűen:
Idő = Távolság / Sebesség
Ezeknek az energia átalakulásoknak a pontossága és egyetemessége okozza azt a mindenkiben automatikusan kialakuló képzetet, mintha az idő létezne.
Egyetemes, mert minden energiaátadásra vonatkoztatható. Nemcsak a klasszikus mechanikai, de a csillagászati, azaz égi mechanikai, az atomfizikai, a kémiai, biokémiai folyamatokra is. (A kémiai átalakulás és az idő kapcsolata archetípusának vehetjük az időmérő, időbeosztással ellátott gyertyákat, vagy legutóbb a gyújtózsinórt.)
Persze elsősorban a klasszikus és az égi mechanikai jelenségek tették lehetővé számunkra eredetileg is, hogy automatikusan elvégezzük ezt az absztrakciót már hosszú évezredek óta.
Maja naptárkő
És ebből ered az idővel kapcsolatos összes furcsaság.
A relatívitása. Lélektani és modern fizikai értelemben.
Belső időérzékünk szerint gyerekkorunkban sokkal lassabban múlik az idő. Harminc éves korunkra kb. kétszeresére gyorsul, azután már sokkal lassabb ütemben.
Álmunkban pedig az idő harmincszor gyorsabban pereg.
Viszont unalmunkban, vagy éppen kellemetlen helyzetben, ólomlábakon vánszorognak a percek.
Időérzékünk mindenki által ismert megzavarodása.
Sokan elfeledkeznek róla, hogy nemcsak fénysebességre gyorsulva vagy extrém gravitáció mellett áll meg az idő, hanem pontosan 0 oK-re hűtve is. Pedig a hibernálást a sci-fi már behozta a köztudatba.
Persze nagyon nehéz bizonyítani is, hogy az Idő nem létezik, csak képzet, származtatott mennyiség.
Az ellenkezőjét úgy lehetne bizonyítani, ha egy anyagtól/energiától mentes térben valamilyen változás jönne létre az időben. Például a tér szerkezete változna folyamatosan, és ennek a mértékeként különböző pillanatokban betekintve a várt, megváltozott állapotokat találnánk.
Ez azt bizonyítaná, hogy idő igenis létezik.
De ha nem, akkor hogyis vagyunk Einsteinnek azzal a bizonyos negyedik dimenziójával?
De egyáltalán?
Lehet-e, szabad-e így rangsorolni a fizikai menyiségek között?
Rangsorolás ez egyáltalán?
2012. 05. 11.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
