Régen voltak történészek.
Például elolvastam egy könyvet Hitlerről, amiből ki-ki megtudhatta felemelkedésének, bukásának a történetét, képet kaphatott a korról, amiben élt.
Nem volt benne szó szerint, hogy rossz ember volt. Ennek megítélését az olvasóra bízták. És nem szerepelt benne, hogy megölte volna az unokahúgát, vagy hogy perverz volt, vagy hogy zsidó, esetleg berber származású lett volna.
Talán az ilyen történészek munkái miatt figyeltem fel a visszaemlékezésekre, és olvastam párat. Közülük sok Szovjetunióba menekült kommunistáét is.
Felfigyeltem rá, hogy milyen rítus-szerű, kötelező epizód volt, mikor a vendéglátók elbüszkélkedtek az emigráns kommunistáknak, hogy végre saját szemükkel láthassák, miért is küzdöttek ők távoli hazájukban.
Sokuk sorsa végződött hasonlóan, mint Raoul Wallenbergé. Sokan kerültek végül börtönbe, lágerbe. Sokan ott haltak meg.
Mint például Matejka János, Molnár René, Pogány József, Madzsar József, Kun Béla,
És voltak, akik valahogy élve keveredtek ki a börtönből, lágerből is, mint Lengyel József, Lukács György.
És persze voltak, akik nem kerültek börtönbe, se lágerbe, mint Rákosi vagy Farkas Mihályék.
Ez a visszatérő, kötelező városnézés jutott eszembe először, amikor arról hallottam, hogy a Moszkvába érkezett Raoul Wallenbergnek hevenyészett városnézést rendeztek a Lubjankára menet.
És furcsállom, hogy ugyanez egy történésznek sem. Vagy ha mégis, hát akkor igen jól titkolják.
A huszas, harmincas, negyvenes években sok fiatalember kezdett szimpatizálni a kommunizmus eszméivel. Az első vagy a második világháború rémségei, a két világháború közötti nyomor, társadalmi igazságtalanságok hajtották őket oda. Sokan pedig a nácizmus egyetlen életképes, lehetséges alternatíváját látták a kommunizmusban.
Sokan még tovább is mentek, és szovjet állampolgárok, egyesek pedig valamelyik szovjet hírszerző szervezet ügynökei, tisztjei lettek. Néhányan érhetetlen módon igencsak jómódú családok gyermekei voltak.
A másik elgondolkodtató motívum, hogy a Szovjetunió mindigis a civilizáltság mércéjének, fitogtatási lehetőségének tekintette a diplomáciai szokások betartását. És persze a rafinált kijátszását is.
Kiutasítással is viszonylag ritkán, legtöbbször akkor is csak viszonossági alapon élt, ha valahonnan szovjet diplomatákat utasítottak ki. Nemhogy diplomáciai védettséget élvező személyt letartóztassanak, pláne ki is végezzenek.
Márpedig Raoul Wallenberg diplomata útlevelét csak egy szovjet állampolgárságot igazoló irat üti.
Semmilyen más magyarázatot nem lehet adni arra, hogyan Svédország nem csinált világbotrányt diplomatája eltüntetéséből.
Szóval abból, hogy a mai - egyetemi állásokkal, ranggal, kitüntetésekkel lekenyerezett, jól fizetett - történészek milyen életrajzi elemeket ugrálnak testületileg körbe, abból nekem ez a sziluett rajzolódik ki Raoul Wallenbergről.
2012. 04. 01.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
