Mondják, hogy Svédországban rémesek a telek. Délben jön fel a nap, de még ezelőtt háromnegyed tizenkettőkor le is nyugszik.
A svédek 95%-a depressziós. Aki nem, az vesz egy jegyet a moziban egy Bergman filmre, és már ő sem lóg ki többé a sorból. Ez a híres egyenlőségen alapuló svéd szociális modell.
Persona (1966)
Azt a fennmaradó kb. 1,5%-ot, aki még ezután sem depressziós, azt a híres svéd egészségügyi rendszernek hála beszállítják egy elmegyógyintézetbe megfigyelésre, és a megfigyelés eredményeképpen kiderül, hogy külföldi, és még csak rövid ideje tartózkodik Svédországban. A maradék 0,01% tényleg elmebeteg.
A hetedik pecsét (1957)
Sose értettem, mi vonz vissza újra és újra ezekhez a monoton, többnyire fekete-fehér, de színesben is fakó és sötét filmekhez.
Mi Bergman?
Egy nagy kép- mutató.
Aki nem fordítja el a tekintetét, meglátja svédszőke tükrében magát akkor is, ha éppen ébenfekete bőrű etióp herceg, japán üzletkötő, vagy közép-európai átlagember.
Hogy jó nevelést kapott úriemberként és úrihölgyként megtanuljuk, hogy nem illendő nevetgélni, ha valaki összeesik a villamosmegállóban, hanem együttérzően kell nézni. Hogy illik szeretni szüleinket, házastársunkat, vagy legalábbis illik úgy tenni. De nincs bennünk se valódi részvét, se valódi szeretet.
És ha nem figyelünk feszülten, időről időre kiesünk a szerepünkből.
Bergman minden filmjében efölött köröz mint egy bölcs öreg varjú.
Talán csak a direktebb Kígyótojás a kakukktojás. És talán a Fanny és Alexander. No és talán az operafilmje.
Miért nem hepiendesek ezek a Bergman filmek?
Tükör által homályosan (1961)
Mert azt mutatják, milyen vacak is az ember? Még azok is, akik esetleg köztiszteletben állnak? Milyen kenetteljesek, képmutatók? Mennyire belegabalyodtak az önbecsapás és világcsalás hálójába?
És mi visz minket erre? Hogy úgy tanulunk szeretetet, mint ahogy azt, hogy gyűlöletünket leplezni kell? És ettől válik a szeretet is elsajátítandó frázissá? Képmutatássá?
És miért hepiendesek ezek a Bergman filmek?
Mert valahogy mégiscsak azt mondják, hogy nem muszáj annak lenni?
Lehetünk, vagy lehetnénk jobbak is? És ehhez nem kell álszent emberbarátságot erőltetni magunkra? Sőt! Talán az első lépés, hogy legalább Isten előtt, aki úgyis átlát minden szitán, ne stréberkedjünk, ne próbáljuk becsapni őt is, és önmagunkat se? Úgysem sikerül?
Hanem kezdjünk el JÓK lenni, bármennyire banálisan hangzik is így, kimondva, és akármennyire is kicsivel kezdjük, de önmagáért a jóság szeretetéért, semmi másért?
A többi talán megy magától?
Persona (1966)
De ezt már nem tudhatjuk meg Bergmantól. Bergman ugyanis nem kutatja az okokat, és nem mutat kiutat. De lehet, hogy csak látszólag.
Flegmájával minket kényszerít ezekre. Úgy tűnik, mostmár mindörökre.
Hacsak?
Hacsak messzire el nem kerüljük.
Ingmar Bergman
1918-2007
2012. 05. 07.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
