Itt a lakótelepen régen volt egy Fehér Holló nevű étterem. Tipikus lakótelepi étterem. Földszintes, panel. Mint az ovi vagy az orvosi rendelő.
Itt a lakótelepen régen volt egy Fehér Holló nevű étterem. Tipikus lakótelepi étterem. Földszintes, panel. Mint az ovi vagy az orvosi rendelő.
Bár kétségtelen, hogy azért igyekeztek otthonossá tenni már a komonizmusban is.
Boxok, virágok, halk zene. A mosdó is egész tiszta.
Csak párszor vacsoráztam itt, de a vacsi is egész jó volt. Főleg ahhoz képest, hogy inkább afféle lakótelepi kocsmaként, finomabban fogalmazva sörözőként üzemelt.
- Miért hívják Fehér Hollónak? - kérdezte egyszer gyanútlanul egyik jóbarátom.
- Mert olyan ritkán van nyitva - adtam meg a kézenfekvő választ.
Haverom szokásához híven kissé fancsali képpel, nem túl meggyőzően bólogatva nyugtázta a szavaimat, mintha biza nem tutta vóna jórégóta, miféle válaszra számíthat egy ilyen kérdésre egy ilyen embertől, mint én.
De épp akkoriban több tulajdonosváltás között még igaz is volt. Sokszor volt bezárva amíg az új tulaj munkába lendült.
Az étterem előtt terasz állt a kissé elhanyagolt parkban.
Egy ilyen szép kánikulai napon éppen a sörömet iddogáltam, mikor letelepedett a szomszéd asztalhoz egy kismama. A babakocsiból kivett egy pici lányt (picurka fülbevalóiról tudom) és nyilvánvalóan etetéshez készült.
Elővette a bébipapit, kiskanalat, cumisüveget. Mintha megkérte volna a felszolgáló hölgyet, hogy picit melegítse meg a bébipapit. Bár olyan hőség volt, hogy a babán is csak egy fehér pici nadrág volt meg egy fehér, fodros karimájú kalapocska.
Miután szépen összekészítette a felszerelést, a cumit kicuppantotta, és óvatosan elhelyezte az asztalon. De mire a kiskanállal visszatért, a baba már az ujját cumizta. A mama szép türelmesen és gyengéden eltávolította az ujjacskát, a babát meg igyekezett úgy átkarolni, nehogy most meg a másik kezét használja.
Ám épp ahogy a kiskanállal közelített ismét, a baba mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lazán felnyújtotta a lábát és bekapta a nagylábujját.
Én majd belefulladtam a sörömbe a röhögéstől.
De a mama rá se rántott a kudarcra. A buddhista szerzetesek egykedvűségével pakolta vissza a bébipapit, kiskanalat a táskájába. Csak a cumisüveget hagyta kinn az asztalon.
Néha az út felé tekingetve. Nyilván a büszke ifjú papát, a pici balerina atyját várta, hogy integessen neki. Talán az atya nem tudta, hogy itt várják őt kettecskén. Ez még a mobilkor előtt volt.
- o -
Másik alkalommal megürült kedvenc helyem a terasz sarkában, de addig tesze-toszáskodtunk, hogy elfoglalta két, szemlátomás idősebb régi barátnő. Plusz az asztal alatti helyet meg egy nagy fekete kutya. Mint később megtudtam, egy szép nagy újfunlandi.
Előttem a hölgy vékony keze, ahogy nőies mozdulattal, inkább vékony ujjai közepét használva, kissé mereven tartva az asztal lábához kötötte az épp alá heveredő eb pórázát.
Én rögtön rosszat sejtettem.
Bár én ugyan arra tippeltem, hogy mikor a kutya feláll, feldönti az asztalt, de tévedtem. Pont olyan magas volt, hogy épp csak a kobakja érintette csak az asztal alját.
Néha tényleg fel is állt, hogy más irányba feküdjön vissza nézelődni, de nem történt baj.
Én is megnyugodtam, és nem figyeltem többé a kutya forgolódására.
Ám talán negyed óra múltával hirtelen olyan hangra lettem figyelmes, mint mikor nagyobb vidám társaság érkezik, és az asztalokat tolják össze sebtiben.
Odanézek, és látom, hogy most nem ez történt. A kutya indult meg mögötte az asztallal, Az asztal feldőlt, így könnyedén átbukott a beton virágvázákon és a rohanó kutya mögött pattogott. Az asztalba beleállított napernyőt még a teraszon elhagyta. Az abroszt pár méter után.
Közben a hölgyek - Bodri! Bodri! Micsinálsz?! Hová rohansz Te őŐőrüÜlt!?!?!
De már láttuk is, hová. Egy öreg néni sétáltatta a pici kutyáját jó száz méterre, gyanútlanul.
Gyanútlanul nézelődött lassan ide-oda, mígnem hirtelen észrevette a felé vágtató fekete ebet a mögötte pattogó asztallal. Amit úgy félúton hagyhatott el.
Ekkor idős nénitől szokatlan, rövid ordítást hallatott, és felkapta a kiskutyáját.
A kutya ott ugrált körbe, ahogy a néni forgolódott. De aztán tudatosult benne, hogy a kutyák nem szoktak kilógó nyelvvel harapni, plusz kaphatott egy eltévedt képennyalást is, mert hirtelen letette a kiskutyát a földre, és aztán együtt kergetőztek, a nagy és a kicsi kutya a fűben.
A park közepén szomorkodó, oldalára döntve fetrengő asztalt a pincérek szomorú arckifejezéssel az ábrázatukon cipelték vissza.
Útközben felkapták az abroszt is.
- o -
Na és mivel most a Fehér Hollóból hirtelenjében nem jut eszembe harmadik sztori, de akkor maradjunk babánál, kutyánál és a kutya melegnél.
Egy nap valamiért Újpestre kellett mennem. De már nem emlékszem miért. De majdnem biztos, hogy valami számítógép alkatrészért.
A délelőtt - már ez is különleges - szokásos helyemen a metró ajtajánál álltam. Pont oda zúdul némi hűs levegő, ami legalább az arcot kicsit hűti. Utas elvétve egy-két.
Kicsit távolabb egy kismama a kisbabájával. Vele pontosan szemben egy öreg néni.
Nagyon kedves idős hölgy. Egyszerű ruhában. De a viselkedésében volt valami úri.
Nagyon fegyelmezetten, egyenesen ült.
A háború előtt még arra trenírozták az úrilányokat, hogy nyilvános helyen sose feltűnősködjenek, ficánkoljanak. Sőt még csak felesleges mozdulatokkal se hívják fel magukra a figyelmet.
Minden eleganciát, szép tartást, finom mozdulatot akkor szabad csak megvillantani, amikor az mindenki számára nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen. Belépéskor, távozáskor, mikor a pincér átnyújtja az étlapot, stb.
Persze én proligyerek vagyok, és az ilyesmit csak az olvasmányaimból sejtem. Konkrétumra nem emlékszem.
Nos ez az öreg néni is teljesen így viselkedett.
A kisbaba meg hirtelen fellelkesedett, és jó magas, már-már majdnem bántó hangon sikoltozni kezdett. Ahogyan a kiskutyák is próbálgatják a hangjukat, A mama persze próbálta picit lecsillapítani a csemetéjét, de ez csak rövid időre sikerült.
Minden ilyen kis sikkantásnál valami furcsa zörgést hallottam a néni felől, de nem törődtem vele.
Aztán hirtelen az én oldalamon kezdett nyílni az ajtó, így átmentem a másik oldalra. És ahogy nézelődök, akkor látom, hogy az öreg néni lábai mögött a pad alatt fekszik a kutyája, egy kis fehér, rövid, egyenes szőrű, barna foltos kutya. Jack Russel terrier, mint később utána néztem.
Na és valahányszor a kisbaba hosszabban próbálgatta a hangját, a kiskutya a fülét a falnak nyomva a másikat meg a mellső lábával próbálta befogni. Ha viszont csak röviden felsikkantott, akkor a mellső lábaival dobolt párat a padlón. Tisztára mint egy börleszkfilmben a hasra esett ember dühében.
Ezt a dobolást hallottam akkor is, amikor még nem láttam a kiskutyát.
Mondanom se kell, fulladoztam a röhögéstől, olyan aranyos volt.
Külön vicces, hogy mindebből senki nem tudott, látott semmit.
Csak a kutya, meg én.
2015. 08. 12.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
