A dolog úgy esett, hogy Nagymamám orvosa, Ling doktor szemtanúja volt egy balesetnek. És lelkiismeretes orvosként kipattant a kocsijából, és orvosi táskájával a vélhető sérültekhez futott.
Ám figyelmetlen volt, és őt is elütötte egy - talán épp elbámészkodó autós.
(Szerencsére teljesen rendbe jött, és Nagymamám örömmel olvasta egy újságban sok-sok hónap múlva, hogy a doktor felépült, és újra rendel.)
Viszont pár nap múlva kevésbé lelkiismeretes ideiglenes helyettese olyan gyógyszert adott a Nagymamának, amitől besárgult, a másik meg ezt látva azonnal a fertőző kórházba expeditálta szegényt.
Ahol egyébként - hogy ne jöjjön el el üres kézzel - tényleg kapott is valami nyavaját. Ha jól emlékszem, skarlátot. Ami egyébként illet is hozzá, mert mindigis baloldali érzelmű volt.
Szóval az egészségügy hazánkban már ekkoriban is igencsak virágzott.
A dolognak további kellemetlen fejleményei lettek. Sőt inkább valósággal sorjáztak egymás nyomában.
Először is lakásunkat megszállta egy vegyvédelmi alakulat olyan felszerelésben, mint amilyet csak földönkívüliek viselnek ha a szőlőben permeteznek peronoszpóra ellen. A fehér űrruhájuk hátán ugyanis közönséges permetezőfelszerelés volt, és azzal spriccelték be a lakás minden zegét-zugát valami éktelen büdös vegyszerrel.
A másik, hogy rögvest közölték, be kell oltatnunk magunkat.
Mikor a rendelőben a doki elővette az injekciós tűt, szüleim összerezzentek, és összebújva átkarolták egymást és engem is. A fecskendő méreteit ugyanis minden túlzás nélkül nevezhetnénk bizarrnak, vagy inkább rémületet keltőnek.
Ráadásul a doki olyan arckifejezéssel mutatta fel, mint hóhér a bárdját.
Közölték, hogy viszont nincs három adag oltás, csak kettő. De azt ajánlják, hogy szüleim osztozzanak meg fél-fél adagon, egy egészet pedig kapjak én.
Szüleim megkönnyebbülten sóhajtottak fel. De csak addig, amig a doki a pucér combomba döfte a tűt, és belémnyomta az irgalmatlan adag vakcinát.
Ha jól tudom, órákig ordítottam utána - közben gyanakodva pislogtam körbe.
A következő csapás akkor jött, amikor kiderült, szó sem lehet róla, hogy óvodába menjek. Sőt még csak rá se nézhetek egy kilométernél közelebbről az ovira.
Ez nagy gond volt. Szüleim nem kaptak szabadságot, mindenki összerezzent a fertőző májgyulladás hallatán. Csak szüleim főnökei nem. Este látogatáskor Nagymama ajánlotta távoli rokonunkat, kisiskoláskori vihogótársát, Manci nénit a távoli Kk.-ben. Így Atyám hóna alá csapott, és vitt a kies Palócország mértani közepébe, Kk.-be.
Este Manci néninél további gondok kezdődtek. Vacsorára invitáltak, de Palócországban már jelentős nyelvi nehézségek is felbukkannak. Főleg itt, a palóc kiejtés epicentrumában. A kérdés ugyanis valahogy így szólt:
- Hót áztón mit vácsorólnól, Kisbogárám?
Én pedig palóc létemre kissé pesties akcentussal:
- Májtogatós teját
Hiába faggattak jobbról, hiába faggattak balról, nem árultam el, mi ez a rejtélyes kifejezés.
Manci néni este nyolc körül adta fel a küzdelmet. Bringára pattant, és elkerekezett a paphoz. Jó pap faluhelyen ilyenkor már rég gatyában készülődik az alváshoz. De nyakig nagykabátba burkolózva kikukucskált a tömör faajtó kukucsán. Manci néni megpróbálta felkelteni intellektuális hiúságát azzal, hogy „Főtisztelendő úr mégiscsak tanult ember. Hátha tudja, mi az a mártogatós tea.” De nem tudta.
Végül a Főtisztelendő úr is visszaöltözött reverendára, télikabátra, és ő is bringára pattant, és jött kifaggatni. Sok szemérmes gyónón tökéletesített faggatózó technikáját bevetve kiszedte belőlem, hogy a mártogatós tea a sima citromos teába áztatott úgynevezett háztartási keksz. És mivel Manci néninek nem volt ilyen, a Plébános úr tett egy kört a bringájával, és hozott a paplak készletéből.
Másnap a László Kórházban X. főorvos úr, aki szintén munkás szárazású volt, így fordult a körülötte álló vizitáló kollégákhoz:
- Ki volt az a DÍJnyertes bábolnai szarvasmarha, aki ezt a skarlátot hepatitisznek diagnosztizálta? - bömbölte jólismert basszusán.
- A skarlátot már itt kaptam! - büszkélkedett nyomban Nagyamama.
- Gyanú! - Szólt valahonnan hátulról a megszólított bűnös.
- Tessék? - mordult vissza a főorvos
- Csak gyanú
- Az kérem mindegy - legyintett bosszúsan.
Közben Kk-ben Manci néni misére készült. Egy ideig rakosgatott egyik székről a másikra, a szekrény karimájára, a kemence padkájára, aztán gondolt egyet: hóna alá csapott, és vitt magával a misére.
Először kint akart hagyni a templomkapu előtti kis padon, de kicsit esősre nézett az idő, és a helybéliek emlékezete szerint e tájon valahol játszódik a Szent Péter esernyője, de hát Szent Péternek se mestersége, hogy mindig Palócországot járja, úgyhogy végülis bevitt magával a misére.
Nemigen hatott meg, hogy őseim, rokonaim mennyit koptatták a kedves kis templom padjait. Mikor a Főtisztelendő úr már félig fellépdelt a szószék lépcsőin, kitört belőlem az érdeklődés:
- Manci néni! Mi az a pilos azon a piloson?
Manci néni szegény próbált csitítani, lepisszegni, de makacsul követeltem a megoldást.
A Főtisztelendő úr pedig visszafordult, lejött a szószék lépcsőin, beült mellém a padba, és kimerítően elmagyarázta, mi a misezászló.
Manci nénit meg kicsit megrótta „Idés lyónyom” (Édes lányom) stílusban, hogy nem szabad a gyerek érdeklődését elfojtani.
Nem is fojtották el. Bár misén azóta sem voltam.
2012. 04. 30.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
