Városi gyerekként keveset láttam a csillagos eget. Mindig csak kis darabkáit csodálhattam meg, 
legtöbbször valamelyik szülém kezét tekergetve bámultam felfelé az éppen látszó kis darabkájára, míg nem sürgettek hogy elég! Menjünk, mert sietünk valahová vagy éppen hogy túl késő van már.
Aztán egyszer nyaraláskor valahogy kint felejtettek bennünket a Balatonparton, és ahogy a fűben hemperegtünk, és kifáradtunk, feküdtünk a magas fűben felfelé bámulva kitárt karokkal. Egyik szemünk sarkától a másikig semmi más se látszott, csak a csodás kékfekete ég a gyönyörű csillagokkal. Se a Hold, se a házakból kiszűrődő fények nem zavarták a látványt.
És ahogy mindezt csodáltam, egyszercsak picit meg is ijedtem, mert valahogy hirtelen tudatosodott bennem, hogy amit látok, nemcsak a végtelen magasság, hanem a rettenetes mélység is.
És pár másodperc után úgy éreztem, mintha egy szempillantás alatt súlytalanná váltam volna, és megindulnék felfelé és belezuhannék ebbe a csodálatos gyönyörű égbe.
De a tudatom mintha egy-két másodperc után mindig visszarántott volna, és a nehézkedés is csak emiatt húzna vissza. Közben az volt az érzésem, hogyha ez nem lenne, és a tudatom nem rántana mindig vissza, hanem elaludnék, vagy csak elbambulnék, és teljesen belefeledkeznék a látványba, akkor tényleg belezuhannék a sötétkék csillagos mélységes mélységbe, és néhány másodperccel később már a tudatom se tudna visszahúzni többé. Csak zuhannék és zuhannék egyre sebesebben a csillagok közé.
Nem tudom érzékletesen mondtam-e el ezt a furcsa, egy-két másodpercenként oszcilláló érzést.
De valójában már öt-hat évesen is tudtam, hogy ez csak egy érzés. És nem tudom, Neked van-e ilyen élményed, vagy kipróbáltad-e ezt valaha is.
Pedig akkor még nem is tudtam, mi az a gravitáció. És hogy körülbelül ekkortájt kezdték el mondogatni, hogy mi mindannyian a csillagok gyermekei vagyunk, valójában csillagporból vagyunk. Minden atomunk valaha iszonyú fényességben és hőségben született egy csillag belsejében.
De én ezt nem tudtam, és ha mondták is volna sem értettem volna valószínűleg.
De valamit ösztönösen mégis megértettem vagy inkább megéreztem belőle.
Aztán egy felnőtt hang szólított bennünket:
- Hol vagytok, Ördögfiókák?! - számítva arra, hogy felháborodásunkban képtelenek leszünk majd tovább rejtőzködni, ami sikeres manőver volt ugyan, de rosszul is esett.
Talán kaptunk is engesztelésül valami édességet.
Hát innen kezdődik az én bizalmas viszonyom a csillagokkal.
A Hubble űrtávcső Ultra Deep Field felvétele 1996
2010. 12. 04.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
