Jó pár évvel ezelőtt Hankiss Elemér valamilyen televíziós műsorában megemlékezett egy osztálytársáról, aki minden évben fogta legkedvesebb tárgyát, és rítusszerűen a Dunába dobta valamelyik hídról.
Hanghordozásán érezni lehetett valamiféle tisztelet ez iránt az ismeretlen iránt, ami nekem nem tetszett. Lehet, hogy nem kedvelem az olyan embereket, akik általában vagy legalábbis valamiben egészen (emberfelettien?) tökéletesek szeretnének lenni.
Aztán néhány hónapja Lator László egyik mondásával kapcsolatosan keresgéltem, és rátaláltam Fodor András egyetemisták által bedigitalizált, kereshető és keresztreferenciával ellátott naplójára.
És ekkor jött a meglepetés: régi, kedves, most egy éve elhunyt tanárom nemcsakhogy „családapája” volt Fodoréknak az Eötvös Kollégiumban, de Lator és Hankiss osztálytársa is volt. És még olyan további hírességeknek is, mint például Falus Róbert és Vekerdi László, akiket én egyébként sokkal-sokkal idősebbnek hittem.
Körülbelül ebben az időben tudtam meg halálhírét, és ismételték meg Hankissnak vagy az említett műsorát, vagy Hankiss ismételte el valamilyen műsorban a történetét. Valami azt súgja, hogy a Tanár úr szeretetre méltóan extravagáns lénye nem fér össze ezzel a történettel, és ő igenis ragaszkodott kedves tárgyaihoz, Mégis mulatságosnak tartanám ha kiderülne, hogy ő volt a Hankiss által említett ismeretlen, és emiatt hogyan alakulna át a saját szemem láttára említett ellenszenvem határozott rokonszenvvé. És vajon mivel magyaráznám magamnak ezt a gyors változást?
Talán indiszkréció, hogy elolvastam a rá vonatkozó részeket. És talán kicsit már férfiúhoz méltatlan mértékben hatódtam meg néhány, huszonéves korában is már meglévő szokásának említésén.
És lehet, hogy a Boross Péter iránti ellenszenvem is azért mélyült el ennyire, mert nem túl hízelgően nyilatkozott róla.
Meglepődtem, hogy a Lator által említett elnökválasztáson a Tanár úr is indult, de visszalépett. Pedig Lator vagy Fodor írt neki is egy egyébként nem túl szellemdús kortesverset.
A Lator által emlegetett kortesverset lehet hogy az egyetemisták cenzúrázták ki.
De azért furcsa elképzelni, amint felkéri táncolni Németh László lányát, vagy a kirándulásukat a Ganzba a Kazohinia írójához, Szatmáry Sándorhoz. (Sosem említette se őt se a regényét.)
Mikor alig 14 éves újoncként kijavítottam másik kedves, már akkor is igen idős matek-fizika tanáromat, aki ezek szerint ezt felháborodva tovább is adta tanártársainak, atyaian azt tanácsolta, hagy ne ellenkezzek általában tanáraimmal, és ha ilyen ingerenciáim támadnának, akkor inkább vele vitatkozzak.
Szegényt szaván fogtuk.
És mikor arra gondolok, hogy az elmúlt legalább 5000 évben hány és hány generáció gondolt úgy saját kedves tanáraira, mint az utolsó nagy tanárokra, szerintem az ő gondolatai is benne vannak ebben.
Ezt tudva magamat se értem, vajon miért érzem én is ugyanezt olyan határozottan mégis.
2010. 12. 29.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
