Lukácsy Sándortól hallottam először Pap Ignácról.
Eszerint Pap Ignác kései nyelvújító volt. Derék lódoktor, aki életében három könyvet is írt: egyet a disznópestisről, egyet a marhadögragályról és egyet Vörösmarty Mihályról.
Egyik maradó újítása volt az epigrammára a bökvers.
Kevésbé maradandó ötlete az irónia szó megmagyarítására a fityma.
Három alfaját is megnevezte. Egyik rettenetesebb, mint a másik. Ha jól emlékeszem, az egyik valahogy úgy hangzott, mintha valaki azt mondaná:
„brönyó”.
Érdekelt, ki is ez a Pap Ignác, akibe ennyi alkotóerő szorult?
Kiderült, nem egészen az, mint aminek Lukácsy leírta.
Szegény szülők gyermeke, aki tehetségével a tanítóságig vitte, majd onnan is feljebb emelkedett, és országos oktatásügyi feladatokkal foglalkozott.
Pedagógiai értekezéseket írt, tanfelügyelő volt.
Végül váltott. Viszonylag nem fiatal korában beiratkozott és el is végezte az Orvosi Egyetemet, és orvos lett. Tehát nem lódoktor, azaz állatorvos, bár valóban érdekes, hogy írt állatorvoslással kapcsolatos dolgozatokat is, de mintha arról lenne szó, hogy az embereknél hatásos diagnosztikára, gyógyszeres terápiákra kívánta volna felhívni az állatorvosok figyelmét.
De akkor végülis mégiscsak becsempészte kedvenc találmányszavát a magyar nyelvbe, csak nem irodalmi, hanem anatómiai műszóként?
Nem tudom, Lukácsy miért nem kedvelte ennyire szegény Pap Ignácot.
Talán zavarta Pap nyelvújítói dühe, vagy az a technicista megközelítés, amellyel a költészetet kezelte. De Pap ezzel nem volt egyedül. Ez még az a kor volt, amelyet eluralt az az álom, hogy az egzakt tudományok megközelítése kiterjeszthető akár az emberi élet minden területére is.
És hát hol van írva a Bibliában, hogy egy embernek nem lehetnek akár többször is életében buta ötletei?
Pap ennek ellenére másfél század távolából is igazán szorgalmas, tehetséges, hazáját és népe nyelvét, kultúráját szolgálni vágyó férfiúnak tűnik.
Minden tévedése ellenére minimum ártalmatlannak tekintendő olyan kontraproduktív elmékkel szemben végképp, akik anyázást, nyuggert, rugózást, fülkeforradalmat és egyebeket ragasztanak anyanyelvünkre mint a használt rágógumit.
Hogy egyéb dühödt rombolásukról ne is beszéljünk.
Pap Ignác
Tanító, orvos, költő, nyelvújító, irodalmár
Veszprém, 1800 - Veszprém, 1866 után
2011. 07. 27.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
