Régi kedvencem az Etűdök gépzongorára. Mondjuk magamtól a büdös életben meg nem nézem, de hála középiskolás osztályfőnökünknek, aki becsempészte a kötelező ünnepi repertoár közé, láttam. És hiába küzdöttem a kötelezőség okán elvből ellene, valahogy mégis megfogott.
Ám sokáig nem is tudtam, hogy Csehov. Aztán meg azt hallottam, hogy Csehov különféle történeteiből lett összeállítva, egyfajta vegyesfelvágott.
Trileckij szerepében maga a rendező, Nyikita Mihalkov
(Etűdök gépzongorára, 1977)
Megnyugodtam, hogy akkor talán ezért tetszik jobban, mert a különféle darabokból a legérdekesebb részeket ollózták össze. Nem gondoltam végig, hogy azért az nehéz feladat lehetett Nyikita Mihalkovnak, hogy a Csehov-darabkákból összeillesszen egy filmre valót. Mert azért az bizarr, hogy mondjuk Ivanov egyik mondatát a Cseresznyéskert egyik szereplőjével mondatja el. Még furább lehet egy orosz nézőnek, aki jobban ismeri Anton Pavlovicsot, és rögtön tudja a nevekből, kit melyik darabból szalajtottak.
Nekem eléggé összemosódnak az orosz nevek. Talán nem annyira, mint a kínaiak, de azért eléggé. És Csehov se sokat tesz annak érdekében, hogy markánsabb neveket válasszon. Talán szerénységében nem remélte, hogy műveit külföldön is fogják játszani, és az összemosódó nevek zavart fognak okozni a külföldi nézők kobakjában. (Bezzeg Bolkonszkíj, Popriscsin és Raszkolnyikov, no meg a Karamazovok.)
Közben valahogy belefutottam abba az érdekes sztoriba, hogy tök véletlenül került elő Csehov első, még orvosegyetemista korában írt drámája.
Az irodalomtörténet tudott róla, de azt hitték, a Mesternek nem tetszett ifjúkori zsengéje, és maga égette el később a kéziratot.
A fedőlap azonban nem került elő, ezért nem tudjuk, milyen címet adott neki Anton Pavlovics, de az Ivanov és a Ványa bácsi mintájára a főhős nevét adták címnek: így lett a ma ismert címe Platonov.
A Mester még gyakorlatlan volt, és talán még húzni is sajnált, így a darab ménkű hosszú lett.
Még csehovi mércével is. Négy kemény felvonás. Majd kétszáz oldal. Az Összes kábé harmada.
De ez nagy szabadságot ad a rendezőknek, mit húznak ki belőle, mit hagynak benne. Így nincs a világon két egyforma Platonov előadás. Sőt néha még csak nem is hasonlítanak egymásra.
Nosza - gondoltam, - hamár kéretlenül is ennyit hallottam Platonovról, ideje személyesen is megismerkednem vele.
Platonov (Alekszandr Kaljagin, Etűdök gépzongorára, 1977)
Mivel Csehovot csak sznobok olvasnak, lábujjhegyen vettem ki a könyvtárból. Az 1978-as Összest. Meglepetésre első a Platonov Elbert János fordításában, de ami a fontosabb, hogy Elbert egy rövid tanulmányával zárul a kötet. A Platonovtól a Cseresznyéskertig: Csehov, a drámaíró címmel. Nyomban ezzel kezdtem, mert a Platonov maga némi megpróbáltatást ígért első pillantásra is.
Elbert János
Hát úgy látszik, az orosz
történetek valahogy mindig úgy végződnek, hogy „ ... Igaz, de mi nem azért szeretjük!” vagy „ ... Nem! Nem! - Fosztogatnak!”
Most is kiderült, a legendáknak csak a fele igaz.
Az éjfélen túlnyúló előadások - bár leggyakrabban két különböző darab előadásával - Csehov korában egyáltalán nem számítottak ritkaságnak.
A Platonovot egy bank széfjében találták másolatban. Sokféle címen emlegették. Legelőször eme rendkívül ötletes és mélyenszántóval: „Színmű cím nélkül”.
Aztán különféle más címeket is kiagyaltak neki. Ilyeneken - főleg külföldön - mint „Az az őrült Platonov”, „Don Juan orosz módra”, „Megtört szívek háza”.
A Platonovon kívül talán leggyakoribb címe a „Platonov szerelmei”.
Azonban a darab nagy valószínűséggel eredetileg az „Apátlanul” címet viselhette. Ezzel a címmel emlegették ugyanis korábban Csehov elveszett színművét. Érthetetlen, miért is indultak el a szovjet irodalomtörténészek más irányban?
A másik meglepetés, hogy az Etűdök gépzongorára egyáltalán nem egy Best of Chekhov mix. A film a Platonov csaknem teljesen teljes, csaknem teljesen pontos moziváltozata. Úgyhogy elég sokan tévedtek ebben a tárgykörben. Vagy például a gépzongorás jelenet szerepel egy novellában?
Vagy lehet, hogy két ember olvasta hazánkban összesen a Platonovot: Elbert, aki fordította, és most - szégyen szemre - én?
De az is lehet, hogy az egész Platonovot a KGB hamisította az imperialisták megtévesztésére. Esetleg maga Elbert? Vagy ő csak rájött?
Na erre varrjanak gombot a conteológusok.
2012. 06. 17.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
