Komment helyett - Quodlibet olvtárs - lelkének
Amikor Tisza István a Parlamentben interpellációra válaszolva rezignáltan és váratlanul bejelentette, "Ezt a háborút elveszítettük", sok éves háború volt az ország mögött.
Komment helyett - Quodlibet olvtárs - lelkének
Amikor Tisza István a Parlamentben interpellációra válaszolva rezignáltan és váratlanul bejelentette, "Ezt a háborút elveszítettük", sok éves háború volt az ország mögött.
A világháború alatt a katonák évekig feküdtek a lövészárkok sarában éhezve, fázva, rongyosan, fehérnemű nélkül, tetvekkel borítva, betegen.
Ha a hadvezetőség gondolt egyet Bécsben, kényelmes karosszékben pöfékelve, vagy másutt a vadászat szünetében, akkor pihenésképpen nekihajtották őket a sáros senkiföldjén keresztül az ellenség géppuskatüzének.
A katonák ha túl is élték mindezt, látták szétloccsanni barátjuk, rokonuk, földijük fejét, látták elröppenni fél karját vagy lábát. Látták az emberek belét kifordulni és hallották, ahogy még órákkal a roham után is könyörög a halálért, de nem látszott, hogy hol fekszik, és így bajtársaik nem tudták őket agyonlőni.
A fronton hústalan hetek, hústalan hónapok voltak. A katonákat cikóriakávén, komiszkenyéren, répalekváron tartották éveken keresztül.
Itthon az asszonyt a gyerekekkel kitette a háziúr, a szatócs nem adott több élelmet hitelbe. A gazdatiszt kikergette a cselédlakásból.
A katonák ha volt esély a hazajutásra, fellázadtak. Már évek óta nem merték csak a lövészárokban a kezükbe nyomni a puskát. A tisztek rettegtek saját katonáiktól.
A háború végén a frontról hazatért katonák fegyelme zéró. A felpaprikázott tömegek bosszúéhesen másztak le a vagonok tetejéről. Legjobb esetben eldobták a puskájukat, és hazamentek. De a többség felfegyverezve együtt maradt.
Tömegeket zártak internálótáborokba. Főleg az Oroszországból visszatért hadifoglyokat.
Fenyegetett a veszély, hogy a katonák mindenkin elégtételt vesznek, akinél bármilyen szerepet sejtenek a háború kitörésében, elhúzásában, vagy haszonélvezetében. A tisztek többsége megszökött, egy részüket maguk a katonák lelőtték, a maradék zavart arckifejezéssel tűrte, hogy a saját katonáik letépjék rangjelzéseiket.
Nem kevesen megtudva családjuk sorsát, baltával a kézben kopogtattak be a háziúrhoz, szatócshoz, gazdatiszthez. Hacsak azok előrelátóan még időben le nem léptek.
Isteni szerencse volt, hogy ez az elkeseredett tömeg nem rendezett vérfürdőt. Ebben elsődleges szerepe volt annak, hogy biztató jelek voltak arra, hogy régi rend őrökre a történelem szemétdombjára kerül a háborút kirobbantó idióta grófokkal együtt.
És isteni csoda volt, hogy ezeket az embereket volt erő, aki harcba tudta vinni ezek után Magyarország megvédésére.
Hazaárulásnak otrombább, szervezettebb és aljasabb formája nem létezett azelőtt és azóta sem, mint amikor az északon és keleten hadatviselő, délről és nyugatról egyaránt fenyegetett országban a világháború kirobbantásáért felelős elit érdekében a volt tisztek hatalomátvételt kiséreltek meg, majd amikor ez nem sikerült, az ellenséggel, Antanttal, románokkal lepaktálva mögöttük bevonultak a letiport országba.
Ezt volt szives Quodlibet olvtárs bejegyzésében megkisérelni tisztára mosni, és összefüggéseiből kiragadni egy valóban borzalmas eseményt, egy hívét védelmező ártatlan katolikus pap kivégzését.
Ami ugye nem vall épp és egészséges lélekre. Inkább a magyar nép megvetésére és gyűlöletére.
2013. 03. 22.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
