Karancskeszi idill II.
Nagymamám valósággal istenítette a bátyját.
Nővérét is nagyon szerette, de a bátyját túlzás nélkül mondhatni valósággal istenítette még idős korában is.
Úgy emlegette, hogy „Édesbátya” vagy ritkábban csak úgy, hogy „Bátya”. Azt hiszem, életében is Bátyának szólította szemtől-szembe is. Nővérét meg úgy, hogy „Nene”.
És épp ilyen nyolc éves kora körül jártak lánypajtásokhoz közösen különféle házimunkákban segíteni egymásnak, például kukoricát morzsolni. Mikoris egyszer sötétedés után mennek haza, a kis domb oldalán ott virított egy kísértet.
Egy igazi kísértet. Szép fehér lepelben ahogyan kell.
A lányok sivalkodva futottak le a dombocskáról és jó nagy kerülővel mertek csak hazamenni.
Az eset meg is ismétlődött, úgyhogy nagymama kérte „a Bátyá”-t hogy jöjjön este elibé, mert félnek.
István bácsikám - akkor úgy tizennégy éves körüli legény lehetett - kihúzta magát és vállalkozott is a dologra.
A megbeszélt időre odamenet betért egyik távoli rokonunkhoz (Karancskeszi kis falu volt. Szinte mindenki legalábbis távoli rokona mindenkinek), aki vadászott is, és akinek a pitvarában éppen szép nyúlbőrök voltak kiakasztva száradni. És kért kölcsön két jó nagy, jó zörgős nyúlbőrt.
A mai napig nem tudom, a dolognak volt-e valami ősi pogány mitológiai vonatkozása is, mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy alkalmasabb fegyver nem akadt.
És mint ismeretes, a palóc igen babonás népség volt akkoriban. S tán még ma is az.
A lényeg, hogy imigyen felfegyverkezve néztek a hazaút elibe. És mikor odaértek az említett kis domboldalhoz, hát ott is a híres kísértet.
Tetőtől talpig fehér lepelben. Karjait mereven előrenyújtva mint ahogyan az egy jólnevelt kísértettől elvárható.
Az esti szél hátborzongatóan borzolta, lebegtette a lepelt a csaknem mozdulatlan rémen.
István bácsikám, mint zerge szökellt fel a domboldalra veszettül forgatva a lábaiknál összefogott két kölcsönnyúlbőrt, vagy inkább mint vitéz őseink a buzogányt forgatva, és beérve a gyanútlan kísértetet lesújtott.
Az még valamelyest stimmelt, hogy a kísértet siránkozásba és jajgatásba kezdett, merthát vannak ilyesfajta kísértetek. Irodalmi példák is vannak erre a kísértethistóriában. Főleg a briteknél. De az már felette szokatlan volt, hogy mindebbe a nyúlbőrrel cséplestől kezdjen bele.
Az még szokatlanabb volt, hogy futásnak eredt, miközben a hátán puffogtak az ütlegek a zörgős nyúlbőrrel, és közben ezt kiabálta:
- Pista! Hagyd abba! Én vagyok az, Jóska!
- Anyám agyonüt ha széthasigatod a lepedőt!
Hát így esett a híres karancskeszi kísértethistória. No tán annyira nem híres, mint a canterville-i, de nékünk ez is kedves.
István bácsikám híres ördögűző lehetett volna, ha pályát nem téveszt.
A kísértet mindenesetre nem tért többé vissza Keszibe.
Soha többé.
Pedig ennek lassan már száz éve.
2015. 04. 27.
Ne nézd a hozzászólások dátumát! Szólj hozzá bátran bármikor!
Még Karancskeszi:
Atlasz olvtárs inspiratív bejegyzése:
